Vakfolt Podcast

Előző héten lezárult a Vakfolt bajnokság, a győztesünk pedig Damien Chazelle lett. Ahogy ígértük, új adásunkban az ő filmjével foglalkozunk, ez pedig a 2009-es Guy and Madeline on a Park Bench lesz. Igaz, Damien Chazelle a Whiplash című filmmel vált ismertté, de ragaszkodni akartunk ahhoz, hogy lehetőleg vakfoltot dolgozzunk fel, és természetesen szóba került a dobos thriller is. A Guy and Madeline on a Park Bench egy lo-fi, kis költségvetésű, romantikus musical. Hogyan tudja az előnyére fordítani Damien Chazelle a szűkös (anyagi) kereteket? Miért érdemes vizsgafilmeket nézni ismert rendezőktől? Sztepptáncolni vagy spontán dalra fakadni szeretünk jobban? Beszélgetünk a felvállalt amatőrizmus diszkrét bájáról, megvitatjuk, fontos-e egy zenés témájú filmnél az autentikusság, és alkotóelemeire bontjuk a Whiplasht, hogy aztán újra összerakjuk. Ahogy azt Fletcher tenné. Nem véletlen, hogy ő a példaképünk. Kitekintő A Vakfolt bajnokság lezárultával új rovatot vezetünk be, de a Kitekintő nevet megtartottuk. Minden h

A The Magnificent Seven (A hét mesterlövész) című 1960-as filmmel zárjuk a 2016-os remake-blokkunkat. Érinteni fogjuk a Denzel Washington, Chris Pratt és Ethan Hawke főszereplésével készült Antoine Fuqua-filmet is idénről, de elsősorban a John Sturges által rendezett, Yul Brynner, Steve McQueen és James Coburn nevével fémjelzett eredetiről fogunk beszélni. (Igen, jól olvastad, “eredeti”! Az 1954-es Kuroszava-filmet, A hét szamurájt most direkt nem kevertük ebbe bele, mert a remake direktben a Sturges-film feldolgozása.) Mi teszi olyan jól adaptálhatóvá a hét, különböző jellemű és különféle motivációktól vezérelt vérprofi küldetésének történetét? Mi a menőbb, Yul Brynner csillogó koponyája, James Coburn fürge lábtechnikája, Charles Bronson favágókezei, vagy Steve McQueen izgága grimaszai? Kiről is feledkeztünk meg? András komolyan veszi az intróban elhangzó szöveget, és bizonyítja, hogy valóban bármennyit képes beszélni a kedvenc filmjéről, de a reflektorfényért – avagy mikrofonért – való vetélkedés helyénvaló

2016-os remake-blokkunkat a Ghostbusters (Szellemirtók) című vígjátékkal folytatjuk. Szót ejtünk a 2016-os remake-ről, de a fő témánk mindenesetre az 1984-es Ivan Reitman-film, a Bill Murray, Dan Aykroyd, Harold Ramis és Ernie Hudson alkotta csapattal, illetve mellékszerepben Sigourney Weaverrel és Rick Moranisszel. Miért lehet, hogy akkora közönségkedvenc a Szellemirtók mindmáig is több generáció számára? Mennyire vicces az 1984-es Ghostbusters, és mennyire a 2016-os? Hogyan osztja le a szerepeket a négy szellemirtó között a két film forgatókönyve? A beszélgetés során András magára haragítja az összes Bill Murray-rajongót, Péter rangsorolja a nyolcvanas évek ikonikus fiktív kocsijait, összevetjük az eredeti és a remake effektjeit, és még Ray Parker Jr. életművére is kitekintünk. Linkek: A Key & Peele Ray Parker Jr. szkeccse A Vakfolt podcast facebook oldala Vakfolt címke a Letterboxdon András a Twitteren: @gaines_ Péter a Twitteren: @freevo Emailen is elértek bennünket: feedback@vakfoltpodcast.hu A főcí

A szezon első blokkjában három olyan filmet nézünk meg, amelyeknek a feldolgozása idén került a mozikba. 2016-os remake-blokkunkat az 1977-es Pete’s Dragon (Peti és a sárkány) című Disney-filmmel nyitjuk, amelyből David Lowery forgatott új változatot, magyarul Elliot, a sárkány címmel. Mikor van létjogosultsága egy remake-nek? Mit akart mondani a Pete’s Dragonnel 1977-ben Don Chaffey, és mit akar mondani vele 2016-ban David Lowery? Hogyan írj a főhősödnek természetfeletti legjobb barát karaktert? Melyik animált sárkány sikerült jobban, a ’77-es kézzel rajzolt Süsü-Elliot, vagy a ’16-os digitális Kutya-Elliot? A Vakfolt podcast első musicalje kapcsán rögtön elszörnyedünk a vidám dalocskák szövegében megbújó borzalmakon, felrajzoljuk a Disney-hullámformát, amit a stúdió legsikeresebb filmjei generálnak, elmélkedünk egy sort azon, mi tesz jót egy alapvetően gyerekeknek készült történetnek, és vitatkozunk arról, hogy árthat-e egy remake-nek, ha a végletekig lecsupaszítja az eredeti sztori premisszáját. Nyugi, dal

Második évadunk első adásában Gene Wilderre emlékezünk: Mel Brooks 1974-es westernparódiájában a Blazing Saddles (magyarul Fényes nyergek) című filmben ő játszotta Waco Kidet, a legendás pisztolyhőst. Milyen jelzőkkel lehet körülírni Mel Brooks tabudöntögető, harsány humorát? A Cleavon Little által játszott főszereplő, a 19. századi telepeseket fekete bőrszínével megbotránkoztató Bart sheriff mitől működik, mitől ő a film legizgalmasabb karaktere? Mennyi ideig tart, míg az idiótábbnál idiótább gegek felsorolásába csap át a podcast? Megvitatjuk, lehet-e ma is aktuális egy 1974-es westerkomédia, és elkészülhetne-e manapság egy ilyen vígjáték, méltatjuk Gene Wilder melankolikus visszafogottságát, és filmtörténeti mérföldkőnek kiáltunk ki egy csupa fingásból és böfögésből álló jelenetet. Vakfolt podcast is back, baby! Linkek: A Vakfolt podcast facebook oldala Vakfolt címke a Letterboxdon András a Twitteren: @gaines_ Péter a Twitteren: @freevo Emailen is elértek bennünket: feedback@vakfoltpodcast.hu A főcímzenénk

Első évadunk lezárása után, és a második évad megkezdése előtt még egy különleges epizóddal készültünk. A múlt héten megszavaztattuk veletek, hogy négy jelöltünk közül melyik film érdemli meg leginkább, hogy újranézzük, és újra ítéletet mondjunk fölötte, miután első alkalommal nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Csupán egyetlen szavazattal, igen szoros versenyben, de végül a The Big Lebowski (A nagy Lebowski), vagyis a Coen-fivérek 1998-as komédiája nyerte meg a szavazást. Sikerült-e az all-star gárdának (Jeff Bridges! John Goodman! Steve Buscemi! Julianne Moore! John Turturro!) megváltoztatnia András véleményét? Mivel érdemelte ki A nagy Lebowski a kultikus státuszát? Hol helyezkedik el ez a film a Coen-filmográfiában? Van-e, lehet-e egy ennyire szétcsúszott filmnek bármi mondanivalója? A film kapcsán beszélgetünk arról, hogy szeretik-e a Coen testvérek a szereplőiket, vagy inkább lenézik, megpróbáljuk megfejteni, miért ugrottak át egy évtizedet a filmjeikben a huszadik századból, és rátapintunk a re

Első évadunk lezárása után, és a második évad megkezdése előtt két különleges epizóddal készültünk. Az e heti műsorban olyan filmeket pótoltunk be, amelyek szigorú értelemben véve nem felelnek meg a Vakfolt podcast célkitűzéseinek, mert viszonylag frissek, nem tekinthetők régóta bepótlásra váró popkulturális hiányosságoknak. Az egyik ilyen film a 2014-es A Girl Walks Home Alone at Night (magyarul Csadoros Vérszívó), amelyet Péter nem látott korábban, illetve a 2015-ös Aferim!, amelyet András választott. Hogyan fér meg egymás mellett a vámpírhorror az indie románccal, és mi fán terem a havasalföldi western? Mit kell, vagy mit nem kell mondania a 2010-es években egy Iránban játszódó iráni filmnek, amit nő rendezett? Hogyan lehet manapság releváns egy 1830-as években játszódó történet? Fekete-fehér adásunkban (igen, fekete-fehérben vettük fel, tessék hozzáképzelni) beszélünk a hanghatásokkal való stimulálásról, a csendes pillantások és a szószátyár szövegelések másfajta erényeiről, de szóba kerül az antihősök te

Lezárjuk a testhorroros blokkunkat, és ezzel lezárjuk a Vakfolt podcast első évadját is. A Hellraiser című 1987-es filmet az elismert horrorszerző, Clive Barker adaptálta mozivászonra a saját novellája alapján. Vendéget is hívtunk, Veres Szilárd (Index2, Filmtett, a Twitter @averesszilard-ja és egykori @mrscottpilgrim-je) tartott velünk, aki eredetileg – viccből – javasolta, hogy nézzük végig mind a kilenc Hellraiser-filmet, amelyek többsége straight-to-dvd folytatás. Végül megelégedtünk az első, eredetivel. Már az első Hellraiser is minimális költségvetésből készült, és Clive Barker zéró rendezői tapasztalattal vágott neki a forgatásnak. Jót tett a filmnek, hogy Barker szűretlen vízióját tudta vászonra vinni? Meddig ér a suspension of disbelief egy horrorban? Ki a legmenőbb kenobita? Most akkor jó vagy rossz ez a film, az isten szerelmére? Megtudhatjátok, mi a kapcsolódási pont a Hellraiser és a Reszkessetek, betörők! között, elhelyezzük Clive Barkert Stephen King képzeletbeli családfáján, és az interdimenzi

Második testhorroros-nyolcvanasévekes epizódunkban David Cronenberg 1983-as Videodrome-járól beszélünk, sűrű elnézéskérések közepette. Igyekszünk minél ritkábban beiktatni a mostanihoz hasonló kéthetes szüneteket, és reméljük, megérte a várakozást az epizódunk. A Videodrome Debbie Harry és James Woods főszereplésével introspektív utazás egy már-már cyberpunk világban, ahol elmosódik a határ a legális és az illegális, az erotikus és az erőszakos, a televízió és a valóság között. Hol ér véget a technohorror, és hol kezdődik a paranoid thriller? Ítélkezik-e Cronenberg a főhőse fölött, vagy maga is bűnrészessé válik? És hogy kerül Philip K. Dick az asztalra? András és Péter körberjárják, miket jósolt meg előre a Videodrome a szórakoztatóiparral és a technológiával kapcsolatban, és megtudhatjátok, mi fán terem a puncihas. Ugyan a kedvenc szado-mazo pornóink címét nem osztjuk meg veletek, de az adás végén sokat mesélünk arról, milyen volt a “VHS-korszakban” filmrajongóvá válni. Linkek: Michael Kiwanuka Love &

Újabb műfajjal próbálkozunk a Vakfolt podcastban ezen a héten: a Possession (Megszállottság) nyitja meg az 1980-as évek (test)horrorait feldolgozó blokkunkat. Ismételten három filmet veszünk szemügyre, amelyek közül időrendben az első az 1981-es kultmozi Andrzej Żuławski rendezésében. Főszerepben a Cannes-ban César-díjjal jutalmazott Isabelle Adjani és a megdöbbentően fiatal Sam Neill, a középpontban pedig a berlini fal boldogabbik oldalán lejátszódó viharos válástörténet. Lélektani vagy testhorror inkább ez a film? Ki a valódi megszállottja a filmnek, a szörnyeteggel félrelépő Anna, a megcsalás tudatába apránként beletébolyodó férje, Mark, vagy a vízióját mániákus elszántsággal vászonra álmodó rendező, Andrzej Żuławski? Vajon mennyi ideig tartott, mire a stáb felépült ebből a forgatásból? Oké, hogy a kevesebb néha több, de vajon a rengeteg is lehet néha több? András és Péter között is magasra csapnak az indulatok, ahogy azon vitáznak, pocsék-e vagy zseniális Sam Neill túljátszása, és hogy melyikük rajongott

A Ghibli jelen állás szerinti utolsó mozifilmjével veszünk búcsút az Isao Takahata és Hayao Miyazaki által alapított stúdiótól. Ugyan van még mit bepótolnunk e két rendező munkásságából, de stílusosabbnak tartottuk, ha az adásblokkunkat a Ghibli-korszakot lezáró When Marnie Was There (Omoide no Mani, magyarul Amikor Marnie ott volt) megtekintésével fejezzük be. A 2014-es film rendezője Hiromasa Yonebayashi, aki az Arrietty – Elvitte a manóval debütált, ám ezúttal egy olyan történetet dolgozott fel, amely szinte teljes egészében nélkülözi a Ghiblire, illetve a Miyazaki-történetekre jellemző természetfeletti, fantasztikus elemeket. Működik-e japán környezetben Joan G. Robinson Angliában játszódó könyvének adaptációja? Szitokszó-e, ha azt mondjuk rá, hogy matinés? Milyen sajátosságokat lehet felfedezni a When Marnie Was There animációjában és rajztechnikájában? Alaposan bemutatja-e Yonebayashi a főszereplője, Anna lelki világát? Milyen értelmezési rétegei vannak Anna és Marnie kapcsolatának? Kielégítő-e a film k

Folytatjuk a Ghibli stúdióval, és ezzel együtt az animációs filmekkel való ismerkedésünket: a hiperrealisztikus és lehangoló Grave of the Fireflies után a stúdió másik vezéralakja, Mijazaki Hajao (Hayao Miyazaki) fantasztikus hőstörténetét tekintettük meg. A Princess Mononoke (Mononoke Hime / A vadon hercegnője) 1997-ben jelent meg, és egyből Japán legsikeresebb mozifilmjévé vált. Közel húsz évvel később is a három legnépszerűbb animációs film közé tartozik hazájában, csak Miyazaki saját, későbbi alkotásai előzik meg, a Chihiro szellemországban és a Vándorló palota. Mivel ez utóbbi filmeket Péter már kipipálta, ezért esett a választásunk a Mononokéra. Milyen vizuális motívumokat, milyen toposztokat lehet felfedezni Miyazaki meséiben? Mi jellemzi a főgonoszait? Ki a történet valódi főszereplője, a címszereplő San, azaz a vadon hercegnője, vagy a természet és az iparosodás konfliktusába belecsöppenő Ashitaka herceg? Mennyire ítéli el Miyazaki Lady Eboshi törtető progresszivitását, és hogyan lehet ezt összehason

A Vakfolt podcast új blokkjával először tesz látogatást az animációs filmek világába: a Ghibli stúdióval foglalkozó trilógiánkat a nyomasztó, mégis emberségre nevelő Grave of the Fireflies (Szentjánosbogarak sírja) című 1988-as filmmel indítjuk útjára. Takahata Iszao (Isao Takahata) író-rendező szokatlan témaválasztásával rögtön feladja a leckét. Hogyan viszonyuljunk egy rajzfilmhez, amely két kisgyerek szenvedéseit taglalja a második világháború sújtotta Japánban? Hogyan egyeztethető össze a forrásmű szerzőjének szándéka, a film rendezőjének interpretációja, és a kettőnk huszonegyedik századi olvasata? Ki a felelős a tragédiákért: a közönyös japán társadalom vagy a felelőtlen fiatalság? Beszélgetünk arról, mennyire tudunk közel kerülni egy-egy animált szereplőhöz, végigkövetjük a filmben ábrázolt mellékalakok empátiavesztését, és mi is megvívjuk a magunk harcát azzal, hogy tudunk-e empatikusak lenni a főszereplővel. És kivételesen még az adáson belül eláruljuk a Ghibli blokk következő két fejezetét is. The

Darwyn Cooke, az Eisner-díjas képregényíró és -rajzoló idén májusban hunyt el, és egyik legelismertebb képregényével, a DC számára írt The New Frontierrel emlékezünk meg róla. Adásunk szomorú apropója nem jelenti azt, hogy nem tudtunk ugyanúgy lelkesedni a Golden és a Silver Age-et megidéző képkockáknak, ahogy Cooke lelkesedik a saját hőseiért. A The New Frontier nagyszerű betekintést nyújt a DC szuperhőseinek világába az olyan avatatlan olvasók számára is, mint amilyenek mi vagyunk. Hol a helye a mai grimdark szuperhőskultúrában a töretlen optimizmussal ábrázolt hősöknek? Milyen párbeszédet folytat Cooke a nyolcvanas évek posztmodern munkáival, Alan Moore és Frank Miller graphic noveljeivel? Kik a főszereplők András, és kik Péter szerint – van-e közös keresztmetszet? Hosszan éltetjük Cooke képi megoldásait, Kennedy szavai nyomán egy elfecsérelt jövő fölött busongunk, és még a DC univerzumban ténykedő két Snydert is a helyére tesszük. Darwyn Cooke nagyszerű blogja How To Live Without Irony a New York Timesb

Önálló, nem valamilyen tematikus blokk részét képező adásunkban a Platoon (A szakasz) című filmet nézzük meg, Oliver Stone vietnami háborús filmjét, amely a Full Metal Jacket előtt egy évvel jelent meg. Elkerülhetetlenek az összehasonlítások nemcsak Kubrick munkájával, hanem az 1979-es Apokalipszis mosttal sem. Melyik tekinthető a definitív vietnami háborús filmnek? Stone maga is megjárta a frontot, de vajon realisztikusan ábrázolja-e A szakasz a hadszínteret, vagy banálissá teszi a lecsupaszított történetmesélés? Ügyesen használja-e Stone a Joseph Campbell nevéhez fűződő Hero’s Journey-t, vagyis a Hős útjaként ismert történetvázat? Péter felfejti a történetet átszövő bibliai utalások szálait, András pedig egy kiskutya segítségével foglalja össze Stone rendezői stílusát. (Nem, a kiskutya nem az adás vendége. Bár úgy lenne.) A főszereplő hármas Willem Dafoe, Tom Berenger és Charlie Sheen mellett a népes szakasz összes fontos tagjának alakításával foglalkozunk. (Nem, Johnny Depp nem tartozik közéjük.) A Kitekin

Stanley Kubrick utolsóelőtti filmjével intünk búcsút a rendezőnek. Az 1987-es Full Metal Jacket (Acéllövedék) a vietnami háborúba repít bennünket, ám mielőtt a frontvonalon megmérettetnék magukat a szereplőink, át kell esniük Hartman őrmester elembertelenítő kiképzésén. Foglalkozunk Leonard Lawrence, avagy Gomer Pyle közlegény (Vincent D’Onofrio) lelki világával és Joker önironikus jungi kettősségével, valamint az őt alakító Matthew Modine alakításával. Nem maradhat szó nélkül a minden kiképzőőrmesterek legnagyobbika, a kíméletlen Hartman sem R. Lee Ermey zsánert meghatározó játékában. Megpróbáljuk megérteni, mi tette zsenivé Stanley Kubrickot, és ehhez összehasonlítjuk a film két felvonását, a rövidebb kiképzős szakaszt és a Tet-offenzíva alatt játszodó második szakaszt. Hosszan vitatkozunk arról, vajon mit is jelentenek a záró képsorok: Joker emberiességre lelt az embertelenségben, vagy pont, hogy örökre elvesztette az ártatlanságát? És még arra is fény derül, milyen szerepet játszott a film születésében Va

A Vakfolt podcast tizedik epizódjában Stanley Kubrick kevésbé ismert, de nem kevésbé mesteri művével, az 1975-ös Barry Lyndon című filmmel foglalkozunk. Az első kisebb mérföldkövünk alkalmából vendéget hívtunk az adásunkba: Wostry Ferenc csatlakozott hozzánk, hogy a kedvenc Kubrick-filmjéről értekezzen velünk. Az adásban szót ejtünk a Wiliam Makepeace Thackeray eredeti, The Luck of Barry Lyndon című könyvéről, amelyet Kubrick a hírnevéhez méltó módon újraértelmezve adaptált. Megismerhető-e számunkra több száz év távlatából a 18. századi társadalom, amikor még a háborúkat is szabályok szerint vívták? Van-e keresnivalója az önzetlenségnek az ember eredendő gyarlósága és zsigeri egoizmusa mellett? Hosszan beszélünk a főszereplő, Redmond Barry, illetve későbbi nevén Barry Lyndon személyiségéről, azonosulhatóságáról; szóba kerül, hogy hátrány-e vagy előny Ryan O’Neal amerikai sztáralkata, és megpróbálunk olyan Kubrick-szereplőket keresni, akiket szeretett a rendező. Összehasonlítjuk a háromórás darab két felvonásá

Stanley Kubrick munkásságával foglalkozó trilógiánkat a Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb (magyarul Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni) című filmmel nyitjuk. Az epizódban beszélünk a film keletkezésének történelmi hátteréről, ihletéséről a kubai rakétválságtól kezdve Peter George Red Alert című regényéig. Rangsoroljuk Peter Sellers három gyökeresen eltérő alakítását (a sima modorú Mandrake, a higgadt Merkin Muffley elnök úr, és az elmebeteg Dr. Strangelove), majd George C. Scott állatias Buck Turgidsonja és  Sterling Hayden megszállott Jack D. Ripperje kapcsán kitérünk a férfiassággal, szexualitással kapcsolatos egyértelmű motívumokra. Stanley Kubrick rendezői eszköztárát is megvizsgáljuk, több jelenetet mikroelemezve, és kis híján az egész epizódot az utolsó egy mondatnak, Dr. Strangelove “Mein Führer, I can walk”-jának szenteljük, amely talán a “Gentlemen, you can’t fight here, this is the War Room”-nál is ismertebb száll

Sofia Coppola filmjeit feldolgozó sorozatunkat a Marie Antoinette életéről szóló 2006-os produkcióval zárjuk. Mindkettőnknek újdonság volt a Kirsten Dunst és Jason Schwartzman főszereplésével készült modern kosztümös alkotás. Az adás egy órájában végigtekintjük a Coppola kézjegyévé vált filmes eszközöket a zeneválasztástól az atmoszférikus világábrázolásig, amelyek ezúttal a francia királyi udvar teljes pompája és a new wave rock különös házasságában valósulnak meg. Megvitatjuk, rágógumi-e a film, vagy a felszín alatt mélyebb rétegek is rejlenek. Az elszigetelt, privilegizált helyzetű szereplők motívuma is visszatér, valamint ismételten hosszasan dicsérjük a színészek alakításait. A Kitekintő rovatban András egy riportról mesél, amelyet a The Americans című sorozat forgatásáról írtak, Péter pedig a Hello from the Magic Tavern podcastról ejt néhány szót. Linkek A Vox.com cikke a The Americans egy epizódjának készítéséről. A Hello from the Magic Tavern podcast oldala A Vakfolt podcast facebook oldala Vakfolt c

Tovább ismerkedünk Sofia Coppola munkásságával. A 2003-as Lost in Translation (Elveszett jelentés) András nagy kedvence, míg Péter most látta először a Bill Murray és Scarlett Johansson főszereplésével készült, érzékeny romantikus drámát. A szűk egy órás beszélgetés során megvizsgáljuk a film Japánról alkotott képét, összevetjük a vizuális megoldásait Spike Jonze Herjével, és körbedicsérjük a színészi alakításokat. Megvitatjuk, rasszista-e a film, netán irritálóan sznobok-e a szereplők, és még egy váratlan párhuzamot is felfedezünk az egyik korábbi adásunk témájával. A Garfieldról pedig egy szót sem ejtünk. A Kitekintő rovatban Beyoncé új albumáról, a Lemonade-ről, valamint a The Film Reroll című podcastról beszélünk. Linkek A The Dissolve életműportréja Bill Murrayről Beyoncé albuma egyelőre csak a Tidalen elérhető